Az önismeret drámája: az athéni tragédia sajátosságai Szophoklész Oidipusz király c. művében

Az önismeret drámája: az athéni tragédia sajátosságai Szophoklész Oidipusz király c. művében

Szophoklész (Kr.e. 496 -405)
Athénban született, ott is halt meg.
Háromra emeli a színészek számát, tizenötre a kar tagjainak számát.
Már pályája elején sikeres; drámaversenyen legyőzi Aiszkhüloszt, huszonnégy alkalommal lesz első a drámaversenyen.
Közel százhúsz művet tulajdonítanak neki, ezek közül hét tragédia és egy szatírjáték maradt fenn.

Az athéni tragédia
Tragédiának nevezik a dráma műnemének azon alfaját, ahol olyan jelentős értékpusztulás áll be, hogy a főhős életébe vagy személyiségébe kerül; ezáltal áll helyre a harmónia. A tragédia eredete pontosan nem tisztázott, népszerű feltételezés szerint a Dionüszosz-kultuszból, a bor istenének énekelt dithüramboszból ered (dithürambosz a bordallal rokoníható ókori görög lírai műfaj).
A tragédia kezdeti formái a Kr.e. VI. században jelennek meg, kiemelt szerepet pedig a Dionüszosz-ünnep állami ünneppé válásával kap. Az ünnep menete a Kr.e. V. század közepére a következők szerint alakul: három nap alatt, három szerző, négy-négy művét, ún. tetralógiáját nézheti meg a közönség; a négy darab közül három tragédia, egy pedig humoros szatírdráma. Az itt bemutatott műveknek kb. 2 %-a maradt fenn.

Az athéni tragédia jellegzetességei
Maga a műfaj mai fogalmaink szerint az opera és a színdarab közé sorolható, ugyanis énekes-zenés (kar által előadott) részek és párbeszédes (színészek által előadott) részek váltják egymást. A darabot a kar és a színészek megnyilvánulásai, nem pedig felvonások tagolják. A szabadtéri színpadokon nappal folyik az előadás, kezdetleges színpadtechnikai keretek között;a (férfi) színészek álarcban, stilizált ruhában, kothornoszban (magasított talpú cipőben) játszanak. Az előadásokat a polisz bármely tagja ingyen, polgári jogából fakadóan látogathatja, szerepük a drámaverseny eldöntésében jelentős.

Oidipusz király alaphelyzete
A dráma a thébai mondakörökből táplálkozik, cselekménye a görög drámákhoz híven egy helyszínen (thébai palota előtti téren), egy cselekményszálon, valós időben játszódik (hármas egység).
Az Oidipusz király kezdetén Théba városát dögvész sújtja, Oidipusz, a felelős király ennek okát akarja kideríteni, ezért elküldi Kreónt, a sógorát Delphoiba. Kreón azzal a válasszal tér vissza, hogy a dögvész büntetés, ugyanis Laiosz királynak (Oidipusz vérszerinti apjának) gyilkosa még mindig ismeretlen, így a felelősségre vonás sem történt meg. Oidipusz a válasz kiderítése végett kérdezi meg Teiresziászt, a vak jóst, aki Théba jelenlegi uralkodóját nevezi meg gyilkosként. Innentől kezdve Oidipusznak fel kell derítenie múltját, hogy tisztázza nevét és hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ő követte-e el a gyilkosságot.

A személyiségbe helyezett konfliktus
Oidipusz tehát saját maga után nyomoz, ő saját maga ellenfele, a konfliktus feloldása benne rejlik, ám erről az igazság felfedezéséig nem tud. Ennek a nyomozási folyamatnak köszönhetően Oidipusz király detektívtörténetként is értelmezhető.
Az igazság a drámai cselekmény előrehaladásával derül ki, a múltbéli események a drámatesten kívül zajlanak le. Mivel a görög közönség ismerte a mondát, a hangsúly nem azon van, hogy „mi”, hanem hogy „hogyan” történt. Ez az analitikus drámához teszi hasonlóvá az Oidipusz királyt, jelentős különbség viszont, hogy az utóbbi lényege a jelenben való lelepleződésben rejlik.
A műben Szophoklész világképe jelenik meg; az ember nem menekülhet végzete elől, az istenek ellen való – a hübriszből (gőg, elbizakodottság) eredő – vétkezés bűnhődést von maga után. A görög poliszban a közösség szent, ezért a legnagyobb büntetés a magány, a közösségből való kihullás. A dráma lezárásakor Oidipusz is erre az útra lép; megvakítja magát, majd száműzetésbe vonul.

A tragédia megszerkesztettsége
Az Oidipusz király egy sorsfordulat (peripteia) és egy felismerés (anagnoriszisz) története. A mű két kérdés köré összpontosul: ki ölte meg Laioszt, és kicsoda valójában Oidipusz. A két kérdés megválaszolására két nyomozás folyik: egy transzcendens a jóslás útján, valamint egy tapasztalati-bírósági, ahol a szemtanúk segítségével derül ki az igazság. Az igazság kiderülésének e két útja miatt a mű Shakespeare Hamlet c. drámájával állítható párhuzamba. Bár érvényesül az idő egységessége, a nyomozás jelene és a gyilkosság múltja miatt megállapítható az idősíkok közti kettősség is.
A mű szerkezete a mozaik-összerakáshoz hasonló; a részigazságokat egy egésszé kell összeilleszteni (szümbolon technika, M. Foucault). A „teljes kép” azonban az isteni rendet igazolja, Oidipuszt pedig összetöri.

Az önmegismerés tragédiája
A mű számos értelmezési módja (pl. sorstragédia, freudista értelmezés) és vitája (bűnösség és ártatlanság, látszat és valóság, tudás és hatalom) közül témánk szempontjából az önazonosság, az identitás alapkérdése a releváns; a nyomozó egyenlő a gyilkossal, a szfinx kérdése pedig már az identitás tragédiáját előlegezi meg.
Az önmegismerés eredményének kétféle kimeneteli lehetősége van. Az egyik lehetőség szerint az önmegismerés a semmibe vezet; végeredmény az én elpusztítása és a vakság. Simon Attila értelmezése szerint Oidipusz nem tudja azonos énként szintetizálni saját magát, és az apagyilkos énjét. Az elméletét a darab szövegével támasztja alá, Oidipusz ugyanis az általa elkövetett bűnökről egyes szám harmadik személyben beszél azután is, hogy kiderül; a bűnök elkövetője ő maga (a fordításban ez csak néhány helyen található meg).
A másik lehetőség szerint – amely értelmezés Erika Fischer-Lichtéhez kötődik – Oidipusz a bukás ellenére is össze tudja egyeztetni a két identitást. Ez a kétféle identitás a szavak által jön létre, így kerül a tudatba. A fizikai identitást a politikaival ellentétben nem uralja az értelem, a fizikai aktusokban nyilvánul meg, pl.: apagyilkosság, vérfertőzés. Következésképpen Oidipusz csak akkor tudja szintetizálni két személyiségét, ha tetteit kimondja, ami a darab végén meg is valósul.