Petőfi-Sándor-lírája-és-epikája-1844-végéig

Petőfi Sándor lírája és epikája 1844 végéig

Petőfi Sándor (1823-1849)
Kiskőrösön született, de Kiskunfélegyházán nevelkedett.
1842-ben jelent meg első költeménye az Athenaeum nevű folyóiratban A borozó címmel.
Pártfogásába vette Vörösmarty Mihály; szerkesztő lett Vahot Imre Pesti Divatlapjánál.
1844-ben A helység kalapácsa és a János vitéz hozta meg számára a hírnevet; Versek 1842-1844 címen jelent meg első verseskötete.
1847-ben házasságot kötött Szendrey Júliával.
Aktív szerepet vállalt az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban.
1849-ben nyoma veszett a segesvári csatában.

A költészet forradalma:
A XIX. századi magyar irodalomban az antik mintákat szigorú szabályokká merevítő klasszicizmust a romantika korstílusa váltotta fel, amely a szabadságot, az eredetiséget és az egyéniség kultuszát helyezte a középpontba. A romantika egyik jellegzetessége volt, hogy a kor művészei az antikvitás egyetemes, mindenek felett álló tisztelete helyett saját nemzeti kultúrájukhoz, népi hagyományaikhoz nyúltak vissza.
A magyar irodalomban a népi hagyományok felelevenítésének már voltak előzményei (pl.: Erdélyi János vagy Kriza János népköltészeti gyűjteményei), a népiesség magas művészi szintre emelését jelentő fordulat azonban Petőfi Sándor személyéhez köthető. Petőfi ugyanis szakított a korabeli költészet nemesi konvencióival, és műveiben a népdalok, népies versek tartalmi, képi és formavilágát idéző közvetlenéggel és egyszerűséggel szólal meg. Költeményeiben a folklorisztikus hangulatot a népies és néhol komikus életképekben, tájképekben, helyzetdalokban, bordalokban a népdalokra jellemző stilisztikai elemekkel, motívumokkal, valamint az ütemhangsúlyos verseléssel teremti meg. Ez a saját korában forradalmian újnak tekinthető hangvétel pályája kezdetén rendkívüli módon megosztotta a kritikusokat. Petőfi „provokatív” költészete azonban nem csupán a klasszicistákkal szembehelyezkedő esztétikai lázadásként értelmezhető. A költő igazi nagysága abban áll, hogy a könnyed hangvételű, játékos költemények mögött egy kimunkált és tudatos társadalmi-politikai program húzódik meg. Petőfi művei ugyanis nemcsak a nép hétköznapi életét mutatják be, hanem a szűk társadalmi és értelmiségi elit mellett a nép egyszerű emberéhez is szólnak. Ezt az újfajta költői önkifejezést és szerepvállalást nevezi Szerb Antal lírai realizmusnak, ami Petőfi későbbi aktív politikai tevékenységéhez is elvi alapot adott.

Petőfi lírája 1844 végéig:
Petőfi Sándor lírai munkásságának kezdeti szakaszában elsősorban népies verseket, népdalverseket alkotott, amelyeknek legkorábbi darabjai a XIX. században népszerű almanach líra stílusát idézik. Petőfi népies költeményeit az egyszerű formai és tartalmi elemek, a könnyed kifejezésmód, a nyelvi játékok, a rusztikus metaforák, a komikum és a természetes, kötetlen hangnem jellemzi.
Ezen művei közül talán legjellemzőbbek a helyzetdalok, amelyekben a lírai én egy tipikus karakter szerepébe helyezkedve beszéli el egyes szám első személyben a költemény történetét (pl.: Befordultam a konyhára, Temetésre szól az ének, A szerelem, a szerelem…).
Az 1844 előtti szakasz népies lírájának jellegzetes darabjai továbbá a bordalok (pl.: Ivás közben,  Szomjas ember tűnődése, Igyunk!), valamint a hétköznapi pillanatokat versbe foglaló életképek vagy zsánerképek (pl.: Megy a juhász a szamáron, Szeget szeggel, A csaplárné a betyárt szerette…).
Fontos azonban megjegyezni, hogy – noha Petőfit életrajzi költőnek szokás nevezni, és saját élményei szolgáltatták az ihletet ezekhez a versekhez – a lírai én és a költő valódi személye itt elválik egymástól. Ezen műveiben ugyanis Petőfi elsősorban nem saját életének mozzanatait, hanem korának valóságát ábrázolja.
Ezzel ellentétben a tárgyalt korszak fontos és újító tematikus csoportját képezik a családi líra költeményei, amelyekben a költő a családi körben töltött meghitt pillanatokba és a rokonok közti viszonyokba enged betekintést (pl.: Egy estém otthon, Hja, István öcsémhez…).
Petőfi már korai alkotói korszakában újítást hozott az irodalomba érzelemtelített tájlírájával, melynek központjában a hétköznapi vidék – életének színtere – áll. A táj igazi értékét azonban elsősorban nem az esztétikai ábrázolásmód, hanem a költő tájhoz fűződő érzelmei adják. Ez az újfajta tájeszmény 1844 előtt Az alföld című művében jelenik meg legérzékletesebben.
A költő A természet vadvirága című ars poeticájában foglalja össze a tárgyalt korszakban alkotott műveivel kapcsolatos hitvallását; ebben a dalban az írásbeli és ízlésbeli lázadás eszközével adott provokatív választ az őt ért támadó kritikákra. A műben magát ösztönös tehetségként, poeta natusként mutatja be, azonban alkotásainak bravúros szerkezete és a tudatos témaválasztásai a tanult költő képét keltik (poeta doctus). Azt, hogy Petőfi poeta doctus, alátámasztja az is, hogy lírájában már költői pályájának kezdetén többen hatással voltak a magyar és a világirodalom nagyjai közül (Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály vagy Heinrich Heine).

Petőfi Sándor verses epikája 1844 végéig:
Petőfi népies költeményei körében a legjelentősebb alkotások közé sorolható az 1844 előtt alkotott két verses epikája: A helység kalapácsa és a János vitéz.
A helység kalapácsa című komikus mű egy borvirágos szerelmi sokszögből kibontakozó kocsmai verekedés történetét mutatja be, amelyben Petőfi az eposz műfajának paródiáján keresztül kritizálja az elavult klasszicista művészetet és az egész magyar társadalmat. Illyés Gyula szavaival élve Petőfi „nem egy stíldivattal fordul szembe, hanem egy egész irodalmi korszakkal”.
A János vitéz című elbeszélő költemény – amely már megjelenésekor nagy népszerűségnek örvendett – népies elemekkel átszőtt tündérmese Kukorica Jancsi János vitézzé válásának történetéről. Ebben a műben megmutatkozik Petőfi zsenialitása; a mű dramaturgiai feszültségét a magyar parasztvilág naturalista elemekkel ábrázolt valóságának és a folklorisztikus elemekkel átszőtt fantáziavilágnak a szembenállása teremti meg.