Az epikus Kosztolányi alkotásai közül Esti Kornél,
Kosztolányi kedvenc hőse, alteregója,
doppelgängere mint történetszervező alak az 1933-as Esti Kornél című
kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os Tengerszem című
kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az
Esti Kornél történetek. A történetek kiindulópontja – különösen az Esti Kornél
első fejezete – még a személyiség megkettőzésének a századfordulón még oly
népszerű elvére épül. A freudi mélylélektan némileg vulgarizált változatában az
író megkülönbözteti a társadalomba beilleszkedő, a normákat elfogadó
konformista személyiséget és az elfojtott tudattalan felszínre kerülésével a
lázadót, a normákat elvetőt, az ösztönöket kiélő személyiséget. Ám a személyiség
sokszínűségét valló Kosztolányinak a freudi képlet túlságosan leszűkítő, s a
későbbi történetekben fokozatosan eltávolodik a kiinduló alaptól. Az Esti
Kornél történetek világképének legfontosabb jellemzője tehát nem a személyiség
érzés- és tudatvilágának ambivalenciája, hanem a polivalencia, a világ és ember
kiismerhetetlen sokszínűsége. Másik összetevője az agnoszticizmus (homo
aestethicus), a kételkedés minden olyan elvben, gondolatban, mely
egyirányúsítja a világról alkotott képet, mely merev pályát jelöl ki
gondolkodásunknak, mely az egyén számára kötelező elveket és iránymutatásokat
tartalmaz. Kosztolányi szerint mindenkinek joga van – tévedéseivel együtt is –
saját életét leélnie, joga van gondolataiban akár a legabszurdabb
végkövetkeztetésig eljutnia, de már nincs joga ezeket az életben realizálnia.
Az Esti Kornél – bár a magyar irodalom egyik legjobban
megszerkesztett és hatásosan felépített novelláskötete – sokféle
műfaj-variációval telítődik. Az író önmeghatározása szerint (első fejezet vége)
egyszerre útirajz, életrajz, és amit leginkább hangsúlyoz „ami egy költőhöz
illik: töredék”.
A novellák egy része nyelvi-nyelvfilozófiai
problémával foglalkozik. A Hetedik fejezet hittétel Kosztolányi részéről az
anyanyelv szépsége mellett. A Kilencedik fejezet, a bolgár kalauz története,
arról tanúskodik, hogy az emberi kommunikáció csak nagyon csekély mértékben
nyelvi jellegű, a kapcsolatteremtés alapja a másik elfogadása, azaz nem meg- és
elítélése a másik ember sorsának, hanem a közös emberi sorsból fakadóan
igenlése és elismerése. A Negyedik fejezet, mely a becsületes város szellemes
utópiáját rögzíti, Kosztolányi világképének azt a vonását jeleníti meg, mely
szerint az élet sokszínűsége ellentmond mindenféle teóriának, még a látszólag
legigazibbnak, legbecsületesebbnek is (- mikorszociolingvisztika- becsületes
társadalom, eltűnik, legalábbis visszaazorul az eufemizmus!!!). A Tizenharmadik
(A sorsüldözött özvegy), illetve a Tizenhatodik (Elinger kihúzza őt a vízből, ő
viszont Elingert belöki a vízbe) fejezet közös gondolata a mások iránti türelem
és megértés, az a fajtatolerancia, mely elviseli mások életének önmagunkétól
eltérő voltát. A zárófejezet, a Tizennyolcadik, mely egy közönséges
villamos útról ad megrázó leírást, némileg külsődlegesen, példázatszerűen szól
az emberi életről.
A Tengerszem kötet novellái közül
az Omlette a Woburn fájdalmasan rezignált hangon szól egy
vacsora kapcsán a világban való idegenségérzetünkről, a magyarság és európaiság
viszonyáról, reménytelen vágyakozásunkról, hogy beletartozzunk kontinensünk
kulturális közösségébe. A Barkochba irodalomtörténeti érdekessége, hogy
főszereplője a fiatal József Attila, illetve kapcsolata Szántó Judittal. Az
utolsó fölolvasás a művészsors problémáját dolgozza fel, némileg visszalépést
jelentve Kosztolányi írói pályáján, hiszen egy szecessziós problémakör
szecessziós módon való megragadásáról van szó.
-
Kosztolányi prózapoétikai eszközei, a mű világképe:
Három tényező is hozzájárul, hogy az irodalom
öntükröző szemlélete fontos szerephez jut az Esti Kornélban. Foglalkozását
tekintve mind az elbeszélő, mind a címszereplő író. Ebből is következik, hogy a
mű sokszor szövegekre utal, vagy szövegeket idéz, s így irodalomról szóló
irodalom benyomását kelti. Az I. fejezetben az elbeszélő és a címszereplő arról
a megírandó közös könyvéről társalog, amelyet az olvasó már kész
termékként tart a kezében. A fiumei utazáskor Esti latin szerzőket
idéz, és prózaverset rögtönöz a tengerhez. Az V. fejezet Sárkányt, a XV. Esti
Kornélt ábrázolja versírás közben.
A szereplők jelentékeny része egymás hasonmása: az
elbeszélő és a címszereplő egy időben s helyen született, Esti beleképzeli
magát Mogyoróssy Pali helyébe, Elinger mindenben
Esti
Kornélt szeretné utánozni, s élete vége felé Estit olyan vendég látogatja meg,
akiben önmaga kivetített másik énjét sejthetjük. (…)
Az
elbeszélő általában az emberi sors értelmezőjét látja Esti Kornélban, hasonlóan
ahhoz, ahogyan Dante Vergilius alakját használta fel a világegészének
értékeléséhez. Az Esti Kornél első mondatában még halvány utalást is sejthetünk
a Komédiá-ta:
„Már
túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon
eszembe
jutott Esti Kornél.”
A címszereplőt úgy is értelmezhetjük, mint az
elbeszélő énjének azt a felét, mely a lét egészének minősítésére vállalkozik, s
amelyet az elbeszélő fiatal kora múltán eltemetett, de a halálhoz közeledvén,
kénytelen volt újra szóhoz juttatni. Mivel Esti nem epikai hős, a róla írt
szöveg is kevert műfajú: az epika értekező műnemmel keveredik benne. Az a
tény, hogy a történet és az értelmezés időpontja hangsúlyozottan különbözik
egymástól, a történetek megformáltságát, sőt kitaláltságát, az elbeszélő
mozzanatok fontosságát emeli ki. (…)
AZ
ELBESZÉLŐ HELYZET
Közelebbi meghatározásához öt szempontból vizsgáljuk
rneg az elbeszélő helyzetét. Arra a kérdésre keresünk választ, kicsoda beszél a
szövegben, hányadik személyben, milyen igeidőben, a szereplőket kívülről vagy
belülről láttatva, az ő nevükben, tehát objektív hangnemben, vagy nem az ő
nevükben, szubjektív módon.
Legelőször azt kell előrebocsátanunk, hogy elbeszélő
helyzet nem állandó az Esti Kornélban. Megadott szempontjaink szerint három
nagyobb csoportba oszthatók a szöveg egyes részei. Tizenhárom fejezetben a
belső objektív elbeszélés uralkodó. A bevezetésben és a „Margitka” című
szövegrészben a megnevezetlen elbeszélőhöz kapcsolódik az egyes számú első
személy, ami annyit jelent, hogy a történetelmondó szereplő hatáskörét vállalja
magára. A mű egészében ez kivételszámba megy, hiszen ugyanez a nyelvtani
személy sokkal gyakrabban társul Esti Kornélhoz, a VII., a IX., a XII., a
XVIII. fejezetben, a „Sakálok”, a „Gólyák”, a „Világ vége”, a „Kézirat”, a
„Hazugság”, a „Sárkány”, a „Kernel Kálmán eltűnése”, a „Boldogság” és a
„Barkohba” című részben. A X. fejezetben az elbeszélő és Esti egymás után
használja az egyes szám első személyt, a XI. és XIV. fejezetben az elbeszélő
többes, a címszereplő egyes számú első személyben beszél. A szövegrészek
második, szubjektív beszédhelyzetű csoportja ehhez képest annyira kicsi, hogy a
szubjektív elbeszélést majdhogynem szórványosnak mondhatjuk az Esti Kornélban.
Egyetlenegyszer, a gyermek Esti Kornélt bemutató II. fejezetben párosul külső
nézőponttal. A III. és az V. fejezetben már a szereplők belső szemléletével
társítódik. E három esetben egyes számú harmadik az uralkodó személy. Két
további alkalommal, a IV. és a VI. fejezetben a külső szubjektív beszédhelyzet
már belső objektívval váltakozik, többes számú első személyben. Feltűnő tehát,
hogy a szubjektív elbeszélés kizárólag a szöveg első ötödében fordul elő,
később eltűnik. A harmadik beszédhelyzet viszont csak ezután jelenik meg. Az
egyes számú harmadik személy és a külső nézőpont adja meg a jellegét, valamint
az, hogy az ide tartozó szövegrészeknél nem lehet eldönteni, ki is a történet
elbeszélője. A VIII., a XIII., a XV. fejezet, továbbá az „Omelette a Woburn”, a
„Pofon”, a „Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben”, a „Kalap”, „A patikus meg ő”,
a „Vendég” és „Az utolsó fölolvasás” sorolható ide, valamint a XVII. fejezet,
amely kivételesen jelen idejű. E tizenegy szövegrésznek és a tizenhárom belső
objektív fejezetnek a helyzetéből arra következtethetünk, hogy az eredetileg
Esti Kornél, illetve Esti Kornél kalandjai címen megjelent szövegek nem
különíthetők el egymástól, hanem egyetlen műnek tekintendők, amelyben
fokozatosan megy végbe a nézőpont és a be-szédhelyzet elbizonytalanodása, s
ennek következtében egyre tisztázhatatlanabbá válik az elbeszélő és a
címszereplő viszonya. Azonosságukat úgy cáfolhatjuk meg, hogy emlékeztetünk
arra: az Esti Kornél által elmondott történetekben a beszédhelyzetet
meghatározó első személy valójában álcázott harmadik személynek nevezhető. Ez a
szövegfoszlány:
„Szememre vetik – mondotta Esti Kornél —,” voltaképpen
a következő mondatnak az átírása:
Esti
Kornél azt mondotta, hogy szemére vetik, – vagyis még akkor is számolnunk kell
egy pragmatikai értelemben vett, kimondatlan elbeszélővel, ha a címszereplő
látja el a kimondott, szövegszerű elbeszélő feladatkörét. A bevezetés szerint
Esti Kornél valamikor az elbeszélő másik énjének a szerepét töltötte be. Később
elváltak az útjaik, vagyis az elbeszélő az értékek szempontjából elhatárolta
magát tőle:
„miután
elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni.”
Újabban ismét közeledtek egymáshoz, de a szöveg sem
arra nem ad egyértelmű választ, hogy milyen arányú, sem arra, vajon végleges-e
a közeledésük, azaz kiterjed-e a szöveg egészére. Eleinte az elbeszélő is
megalkotott személynek látszik, s gyakran cserél szerepet Estivel, később
azonban egyre észrevehetetlenebbé válik, s ugyanakkor mindinkább távolságot
tart hősével szemben. E távolságnak feltűnő bizonyítéka, hogy Esti Kornél belső
magánbeszédei fokozatosan elveszítik közvetlen jellegüket:
„Hogy
kerül ez ide? Ki engedte be? Miért tegezi?
Erre
gondolt Esti.” (Vendég)
Az elmondottak alapján leszögezhetjük, hogy Esti
Kornél sohasem szorítja ki a névtelen elbeszélőt, mindig másodlagos
történetelmondó. Akár főszereplő – mint a világ legelőkelőbb szállodáját
bemutató fejezetben -, akár tanú – mint Mogyoróssy Pali tragédiájában -, akár
egyáltalán nem szerepel az általa elmondott történetben – mint a bácskai
Zsuzsika örökségi vígjátékában-, mindig sokat értelmez, s ez határozottan
megkülönbözteti a megnevezetlen elbeszélő szenvtelenségétől. Értelmezései saját
egyéni értékrendjéből, sőt rögeszméiből következnek, s igen jól
különválaszthatok a történettől. Ez is bizonyítja, hogy a történet Esti Kornél
számára nem több ürügynél létértelmezéseinek kifejtésére. Nem mindentudó
elbeszélő, az eseményekről a szereplőknél kevesebbet tud, sokat bíz a történet
befogadójára: Csak egy a rejtély. Vajon az asszony összejátszott-e ezzel a vén
zsivánnyal, aki az utolsó krajcárig visszacsalta a leánya hozományát?
Lehetséges, hogy így volt. De az is lehetséges, hogy az asszony csak vak
eszköze maradt neki, és ő csak az urát akarta visszaszerezni, csak a szerelmét
akarta mindig drágábban adni. Ez is lehetséges.
Van itt még egy bökkenő. Utána soha többé nem
veszekedtek. Ez furcsa. Én nem is tudnám megmagyarázni. Magyarázd meg talán
te.” (X. fejezet)
Az
elbeszélő hiányos ismereteivel magyarázható, hogy nem derül fény arra, Kernel
Kálmán hol tartózkodott, mit csinált eltűnése idején, vagy Jancsi’János mire
várt egy fél fejezeten keresztül. Esti Kornél elbeszélő modalitását a kisebb
valószínűség jellemzi. Nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy tényszerű az,
amit elmond:
„Eléggé
képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? (…) Jó, akkor megírom.” (VI. fejezet)
Az
elbeszélő művek hagyományos kijelentő módjáról többször is feltételes módra
vált át a „Sakálokról” szóló történet el¬mondásakor, a „Világ végé”-t pedig
egészében az álom módjában beszéli el. Hangnemét sokszor az a szándék vezérli,
hogy választ keressen arra a kérdésre: miben különbözik az, ha valaki komolyan
gondolva jelent ki valamit, attól, ha nem komolyan gondolva teszi ugyanezt. A
nyitó fejezetben tudatosan vállalt célként hirdeti a feltételes módban való
elbeszélést, így határozván meg készülő műve műfaját:
„Útirajz,
melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni”
Azért is kétség fér ahhoz, hogy Esti megbízható
elbeszélő, mert az Esti Kornél-ban a beszélő nem azonos a nézővel, a szubjektív
beszédhelyzet nem okvetlenül külső, az objektív beszédhelyzet nem szükségképpen
belső látószöggel párosul. A nézőpont nem része, hanem határa az elbeszélt
világnak; szem, amellyel látunk anélkül, hogy magát e szemet látnók. A szöveget
hét tényezős közlésként értelmezhetjük: író-elbeszélő-néző-történet-néző-történetbefogadó-olvasó
Kosztolányi a nézőpont bonyolításával éri el, hogy
művének világképe egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Mivel Esti Kornél
szereplőből történetei mondóvá válik, majd ismét visszaváltozik, hol kívülről,
hol belülről látjuk, így nem tudjuk eldönteni, értékrendje mennyiben fedi az
elbeszélőét, s mennyiben különbözik tőle. Viszonyuk olykor már-már azt
sejtetné, hogy tudathasadásos állapot kifejeződését láthatjuk bennük,
párbeszédük kivetítéssel álcázott belső magánbeszéd. Bizonytalanság-érzésünket
az is fokozza, hogy a belső megközelítésű részekben a tér és az idő elveszíti
meghatározhatóságát:
„Visszafelé
mentek, vagy előre? Egy fél óra múlt el? Vagy csak fél perc?” (III. fejezet)
A
kettős belső nézőpont ugyanazokat a külső eseményeket szélsőségesen eltérő
értelmezésben láttatja a XV. fejezetben, „melyben Pataki a kisfiáért aggódik, ő
pedig az új verséért”, vagy a „Gólyák” című részletben. Az efféle
nézőpontváltás épp¬úgy a belső történés jelentőségét fokozza, mint a kihagyásos
nézőpont. Esti és a bolgár kalauz találkozását csak a címszereplő szemével
látjuk; Kosztolányi így erősíti fel azt a feszültséget, mely lehetőségként
mindig adott az egyéni nézőpont és az emberek érintkezése között. A „Vendég”
elnevezésű részletben elbeszélt események természete még ennél is
bizonytalanabb, a meghatározatlan nézőpont miatt nem dönthető el, külső-e vagy
pedig belső a párbeszéd.
A nézőpont mindig a szereplőkre irányul. Az Esti
Kornél bevezetőjének előzetes, bejelentő felirata Estit „e könyv egyetlen
hősének” nevezi. Említettük, hogy a szöveg a szereplőket gyakran egymás
hasonmásaként ábrázolja. Nemcsak az elbeszélő és a címszereplő vagy Esti és
Mogyoróssy Pali viszonyára gondolhatunk, hanem például arra is, hogy Esti egy
ízben fekete kalapjának a helyzetébe képzeli magát. Olykor az általa elmondott
történetekben is párhuzamot von két emberalak között, így a „Gólyák”-ról szóló
részletben, amidőn egy földijének és egy divatárus Béla nevű fiának a
magatartását mutatja meglepően hasonlónak. Feltehető azonban, hogy ekkor is
saját gondolkozásmódját erőszakolja rá az eseményekre, hiszen a hasonmások
el-harapódzását az ő rendkívüli átélő-, azonosuló, szerepjátszó képessége idézi
elő:
„Boldog
volt, hogy másnak nézték, mint ami (…).” (III. fejezet)
Esti
Kornél jellemzése a névadásával kezdődik. Ez a név egyúttal a szöveg
jelrendszerébe is bevezeti az olvasót. Annak a szemléletnek a cáfolata, mely
szerint a nyelv nevekből áll; a szó jelentése megegyezik azzal az egyedi
létezővel, amelyre a szó utal. Ez a cáfolat azáltal válik erőteljessé, hogy
Kosztolányi tulajdonnevet választ műve címéül, vagyis olyan szófajt, amelynek
természete látszólag leginkább alátámasztaná annak állítását, hogy a nyelv
elnevezésekből tevődik össze. Az „Esti” szó azonban beszélő névként már
önmagában sejteti a magyar nyelvű olvasóval, hogy nem valódi tulajdonnévvel van
dolga. A „közönséges villamosút” végére érve, már gyanítanunk kell, hogy Esti Kornél
– például Tristram Shandy-vel vagy a Karamazov fivérekkel ellentétben – nem
annyira egyén, mint inkább lelki alkat. Éjszaka él, és szívesen időzik az álom
világában. Saját vélekedései alapján lehetséges világot, történeteket
szerkeszt. Ha a névtelen elbeszélő világa szolgál hátterül, akkor az ő világa
az előtér. E kettő olykor hasonló módon viszonyul egymáshoz, mint Sancho Panza
és Don Quijote világa, máskor viszont egymásba játszik. Ez utóbbi nem művészi
következetlenség, hanem szükségszerű jelenség az elbeszélő és szereplő
szembeállítását magukban foglaló szépirodalmi művekben. A Don Quijote
elbeszélőjének és címszereplőjének, az Üvöltő szelekben Lockwood-nak és
Heathcliffnek, sőt a Bouvard és Pécuchet-ben a történetei mondónak és a két
hősnek a világa is egymásba játszik; Pécuchet például olyan fenntartásokkal él
Scott, Sand és Balzac művészetével szemben, amelyek teljesen egybeesnek az elbeszélő
véleményével. Az Esti Kornél megnevezetlen történetei mondója sem esik ki a
szerepéből, valahányszor címszereplője az övével azonos nézetet hirdet. Az
átfedések annak a műfaj ötvözetnek a lényegéből adódnak, amelyhez
Kosztolányinak ez a szövege a korábban említett három másik könyvvel együtt
tartozik.
Ennek az ötvözetnek a meghatározásához négy műfajt
kell szóba hoznunk viszonyítási pontként: a jellemteremtő igénnyel fellépő
regényt, a menipposzi szatírából kialakult példázatot, amelyben a szereplők
eszmék szócsövei, a lelki alkatot szerepeltető s a prózába a verses epikából
átkerült románcos történetet és az értelmezett önéletrajzból önállósult
vallomást. Kosztolányi az Esti Kornél írásakor mellőzte a regényírás
hagyományát, és a példázatból, valamint a románcos történetből vallomásszerű
ötvözetet hozott létre. Olyan címszereplőt formált, akinek lényéből hiányzik a
jellem megkövetelte összetartozás, viszonylagos állandóság:
„Élvezte
a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben
megváltoztathatják életét (. . .).” (V. fejezet)
Sőt a mellékszereplőknek sem engedte meg, hogy
jellemmé önállósuljanak. Hangsúlyozta, hogy az ő életükből is hiányzik a
folytonosság: Sárkányé három, önmagában egységes, de eg-máshoz képest
összefüggéstelen szakaszra hullik szét, Kernel Kálmánéból pedig hiányzik három
hét, amikor sem az élők, sem a halottak közé nem tartozott. A hasonmások is azt
igazolják, hogy az Esti Kornél világképe nem ismeri el a személyiség
önállóságát, s a mű jelrendszerében a jellem nem számít érvényes egységnek. A
jellem egyik fő ismérve, a tettek belső megindokoltsága sem visz döntő
szerepet. A „Világ végé”-ben a következmény megszűnik, s a tetteknek nincs
árnyéka, „Az utolsó fölolvasás” eseményeit a véletlen irányítja. Esti Kornél az
okozatiságot nem ismerő történetelmondás eszményét vallja: „Eléggé érdekes?
Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni
azokat, akik az irodalomban lélektani megokolást, értelmet, erkölcsi tanulságot
is keresnek?” (VI. fejezet)
„Sakálok”
című történetében Esti azt próbálja elmondani, „aminek nincs magyarázata”.
Felfogása a nem általa elmondott történetekre is átsugárzik: a „Pofon”
elnevezésű történetben a teljesen személytelen elbeszélő is „indokolatlan”,
„érthetetlen” események bemutatására törekszik; a névtelen, de személyes
elbeszélő pedig még a fejezeteket bejelentő sorokban is a megokolatlanságot
hangsúlyozza az események egymásutánjában: „Tízedik fejezet, melyben egy
bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez megy.”
„Tizenharmadik fejezet, melyben mint jótevő szerepel, fölkarolja a sorsüldözött
özvegyet, de végül kénytelen megverni őt, mert annyira sajnálja, hogy egyebet
nem is tehet.” Az is a jellemszerűség mellőzését mutatja, hogy a főszereplő
történetmondóvá, az elbeszélő pedig történetbefogadóvá alakul át, s már a
bevezetés végén ilyen minőségben folytat párbeszédet egymással; ám ennek más
jelentősége is van: azt hivatott éreztetni az olvasóval, hogy az Esti Kornél
szövege szóbeli elbeszélést utánoz. Ezt az utánzást az indokolja, hogy az Esti
Kornélban tükröződő nyelvszemlélet alapján a nyelv a beszéd képe, a nyelv
használója nem benne végbemenő folyamatot ír le, bármely nyelvi
megnyilvánulásnak része az a helyzet, melyben elhangzik. Kosztolányi kettős
szerepkörrel látja el azt a két személyt, amelyik felváltva használja az egyes
számú első személyt: egyrészt a teljes közlési folyamatnak a benyomását akarja
kelteni, másrészt olyan belső párbeszéd kivetített résztvevőiként szerepelteti
őket, amely a halál megoldhatatlannak vélt kérdése körül forog. A fogas
kérdéssel szemben álló tudat hajlamos a belső párbeszédre, és az Esti Kornél
egyes részleteit kétségkívül lehet ebben a szellemben olvasni; más fejezetekben
viszont tagadhatatlanul külső a párbeszéd, Kosztolányi ilyenkor azért
hangsúlyozza a történetbefogadó jelenlétét, hogy önállóságra biztassa olvasóját
a történet értelmezésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése